Mert annyira boldog voltam, hogy te is szereted a Marlenkát, és legszívesebben minden nap Marlenkát tennék eléd az asztalra, hogy édes legyen az életed.

Édes Szerelmem!

Látod, nem bírok magammal. Nem beszélhetek veled, ezért leírom ide, hogy mit szeretnék neked mondani. 

Szeretném neked elmesélni, hogy mi történt velem, amikor először megláttalak, mert erről nem tudtam neked annyit mesélni, amennyit szerettem volna. 

Először nem akartalak észrevenni, láttam a sziluettedet, hogy közeleg egy férfi, és éreztem a kedvességet, ami belőled árad. De már annyiszor sétáltak be és ki az ajtón kedves férfiak, hogy azt gondoltam, ehhez a történethez sem lesz semmi hozzáfűznivalóm. Aztán amikor elpárolgott a kezdeti frusztrációm, amit a kollégám érkezése végett éreztem, elkezdtem odafigyelni rád. Meghallottam a hangodat, tetszett, ahogy eladod magad, nagyon ügyesen csinálod. :) Aztán a nagy előadás legkedvesebb részénél már nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rád. Azóta végem van. Azóta mosolygok, ha az arcodat felidézem. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy te vettél észre előbb, vagy én téged, vagy egyszerre történt. Hasonlóan ahhoz, amit mondtál, információcsere ötmillió gigabit per szekundum sebességgel, ahogy a szemeink összetalálkoztak. Azután még egy kis cukiskodás, majd visszanézés az ajtóból. Végem volt. Nem is érdekes, melyikünk volt ilyen hatással a másikra. Lassan ott tartok, hogy már az sem érdekes, hogy meddig lehet részem ilyen csodában, mert már az a kicsi idő, amit veled tölthettem, önmagában olyan töltéssel bír, hogy évekre galvanizál. Amikor majd öreg leszek, erre fogok mosolyogva emlékezni, elmesélem a gyerekemnek, az unokámnak, amikor majd értik is, hogy miről beszélek. 

Kiléptél az ajtón, és én éreztem, hogy más ember lettem, hogy most olyasmi történt velem, ami megváltoztatja az életemet. Még nem tudom, hogyan fog az életem megváltozni, de a változás már biztos. Azt is tudtam, hogy ha most nem nyúlok utánad, akkor egy gyáva fasírtgombóc vagyok, nem nő. Hát így....

Függőség ez, vagy végzet? Kiszolgáljuk egymás eltagadott vágyait, és lopnunk kell az édes pillanatokat, miközben érezzük, hogy ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ha a körülmények... tudjuk, mi a mondat vége... a körülmények, az életünk, ahol most vagyunk, és ahová eredetileg indultunk. Hová vinne minket ez az út, ha együtt mennénk tovább? Mondtad te is, és én is tudom jól, hogy a kétely állhatatosan mardossa mindkettőnk lelkét.

A kételyt én utálom. Pedig sokszor jól szolgálna, de most sem vagyok hajlandó megadni magam neki. Még nem adom fel. Nem szeretném megelőlegezni, hogy ez csak ennyi volt. Azt is tudnod kell rólam, hogy csodák mindig akkor történtek velem, amikor hittem és bátor voltam. Amikor féltem, de nem engedtem, hogy a félelmem megállítson. Már nem hiszek a happy end elméletben, ilyen nincs. Olyan viszont van, hogy minden nap teszel valamit azért, hogy happy legyél. Még szeretnék tenni, bár már az első alkalommal egy nagy-nagy NEM fogadott. Kellett némi idő, és önmarcangolás ahhoz, hogy ezt a NEM-et ne vegyem személyesnek. Mindenféle realitás ezt támasztja alá, én ezt megértem. De abban hiszek, hogy van erőnk megváltoztatni s realitásokat, és hogy a realitás az, amit a tudatod a fókuszában tart. Ha én folyton attól fosok, hogy mi lesz velem nélküled, és hogy fogok szenvedni, hát akkor szépen elmégy vissza oda, ahonnan jöttél, én pedig fetrengek majd egy jó darabig, és átkozom magamat. Mert nem hittem bennünk, és inkább hittem abban, hogy mi nem szerethetjük egymást. Így lesz a hitből realitás. 

Mindennél valóságosabb az az a kicsi idő, amikor mi vagyunk egymásnak. Nekem ez olyan, mint ha a hét 168 órájából 167-et végig álmodnék, és abban az egy órában érzem azt, hogy ébren vagyok, és ott pontosan ott vagyok, ahol lennem kell, ahová tartozom, ahová tartozol. 

Még ismerkedünk egymás világával, és nagyon jó, hogy sokat mesélsz magadról, mert mindent tudni akarok rólad. Érteni szeretnélek, azért. Te alig tudsz rólam valamit, és félek egy kicsit attól, hogy mi lesz, ha jobban megismersz, hogy talán arra következtetésre jutsz, hogy nem az a nő vagyok, aki mellett boldog lehetnél. Félek ettől, de vállalom, hogy ilyen vagyok, semmi értelme, hogy alakoskodjak azért, hogy előbb-utóbb csalódást okozzak neked és magamnak. Lehet, hogy még segítenék is neked ezzel, mert akkor hamar eldönthetnéd, hogy merre tovább. Ez a másik oka annak, hogy elkezdtem neked írni, úgy írni, hogy te is olvashasd. Az igazság az, hogy azóta írok neked, amióta megismertelek, csak nem töltöttem fel ide. Az jelenleg még csak nekem szól, azok az írások azért vannak, hogy emlékezzek, amikor a kétség mardos, és évek múltán is felidézhessem, hogy milyen csodát tettél velem, és talán én veled. 

Veled vagyok, mindig.

Most küldök neked egy jóéjszakát zenét, mert én ilyet érzek akkor, amikor együtt vagyunk:

https://www.youtube.com/watch?v=PzRlMld3AAs

Megosztás a facebookon